Majtényi László elemzi a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jelen állapotát, és arra a következtetésre jut, hogy "Nincs harmadik út: lehetsz rendszerkritikus, és lehetsz partnere is a NER-nek. Vagy-vagy. Vagy helyre akarod állítani a jogállamot, vagy pedig javítgatni szeretnél ezen a most meglévőn."

A politikai dimenzióban igaza van. A rendszerkritikát el kell végezni, de ne áltassuk azzal magunkat, hogy ez a kritika a rendszer bukásához vezethet. Egy ilyen rendszer, miután kikapcsolt minden féket és ellensúlyt, a világ végezetéig életképes. Hitlert egy elvesztett (és értelmetlenül kirobbantott) háború temette maga alá, de Sztálin, Franco tábornok vagy Mao Ce-tung rendszere kitartott a diktátor haláláig. A közép- európai szocialista rendszerek sem belülről omlottak össze, hanem kellett ehhez Gorbacsov határozott (bár a saját szempontjából elhibázott és naiv) peresztrojkája. Észak-Koreában a Kim-családnak immár harmadik generációja gyakorolja a hatalmat. (A nagypapa csak a Délt rohanta le, az unoka pedig az Egyesült Államokat is fenyegeti a töretlenül folytatott nukleáris és rakétaprogramjával.)

Abban már nem reménykedhetünk, hogy az Európai Unió segít kordában tartani a saját nevelésű diktátorunkat, hiszen egyrészt kisebb gondja is nagyobb annál, másrészt hatásköre az Unió tagjaira korlátozódik, és Orbán Viktor ugyanúgy simán kisétálhat belőle, mint annak idején Hitler a Népszövetségből.

És mégis van harmadik út. Egy másik dimenzióban. És ez bár nem egy széles út, de legalább egy keskeny ösvény.

Az nem függhet a politikai rendszertől, hogy mi magunk mit gondolunk, a barátainkkal miről beszélgetünk, kivel élünk együtt és hogyan. Egyelőre. A totalitárius rendszerek ugyan hajlamosak beleszólni a legkisebb közösségek életébe is, de ennek vannak korlátai. A cikkben említett ásotthalmi migráns- és melegtilalom ugyan óriási lépést tett ebbe az irányba, és a Kádár-rendszer is telezsúfolta besúgókkal a baráti társaságokat, de ha van valami, ami hosszabb ideig képes ellenállni a diktatúrának, akkor ez a magánéleti szféra.

A kommunista országokban a vallási közösségek álltak ellent a legtovább, ezekkel végül is nem tudtak mit kezdeni. Ha meggondolom, az autonóm kiscsoport felfogható egy vallási közösségnek is, ahol a szeretet és a szolidaritás akkor is érvényesül, amikor azt rendeletileg betiltják. Nyilvánosan nem lehetett zsidókat bujtatni, amikor ezt az állam üldözte, mégis sokan megpróbálták, megtették, mert a lelkiismeretükre hallgattak, aminek szava erősebb volt az állam törvényeinél.

Ebben a dimenzióban is nyílik némi tér a cselekvésre. Támogathatjuk a szegényeket, a hajléktalanokat, a menekülteket, az erőszak áldozatául esett nőket, anyákat, gyerekeket, vállalhatunk önkéntes tevékenységet a kórházakban, idősotthonokban, iskolákban, segíthetjük a roma fiatalok felzárkózását, kapcsolatokat építhetünk más országok civil szervezeteivel. Igaz, hogy jelenleg már a civil szféra is támadás alatt áll, de a beleszólásnak vannak korlátai. (Például az ingyenes tevékenység szabadabb, mint az alapítványoktól kapott pénz felhasználása. Közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a lehetséges donorokkal, az állam által szabályozott 1 % odaajándékozása helyett.)

Engem tehát egyre inkább az foglalkoztat, hogy meddig tartható fenn a demokrácia kiscsoportos formában. Lavírozni kell. Legyen biztatás (bár sovány vigasz), hogy a Földön az élet már többször is csaknem teljesen kipusztult, mégis megőrződött a résekben, a földkéreg alatt, a tengerek mélyén.

Erre a túlélésre kell felkészülnünk. És ez nem jelent lemondást a politikai küzdelemről. Csak ki kell várnunk az idejét.

Az utóbbi hetekben megélénkült a vita a népszavazások szerepéről. Vásárhelyi Mária az ÉS szeptember 9-iki számában foglalta össze az ellenérveket: a népszavazás manipulál, legitimálja a kormányon lévők hatalmát, illetve - ha az ellenzék kezdeményezi - előkészíteni igyekszik a hatalomváltást.

A "napi politikai kérdéseken túlmutató, az adott politikai közösség sorsát hosszú távra eldöntő kérdésekben" tartott népszavazásokat a szerző helyesli (ilyenek az alkotmány, az államforma, a privatizáció, nemzetközi szervezetekhez csatlakozás kérdése). A népszavazás-párti érvek közül megemlíti, hogy "a népszavazásokat megelőző viták és kampányok fontos politikai kérdésekben teszik informáltabbá az állampolgárokat".

A népszavazások hasznosak lennének olyankor is, amikor az országgyűlési választásokon nem szereplő, új kérdéseket kell eldönteni. Ilyen volt 2008-ban az egészségügyi reform. A kormány döntött a bevezetendő intézkedésekről, az ellenzék pedig kierőszakolta a "szociális népszavazást". Sokkal jobb lett volna, ha a kormány írja ki a népszavazást, még a döntés előtt, és a lakosságra bízza a kérdést, ismertetve a pro és kontra érveket. Kampány nélkül, a szakértői véleményekre alapozva. Ilyen lett volna később az alkotmány megváltoztatása vagy az energiapolitika fő irányának meghatározása is (a titkos Paks II-egyezmény helyett).

A kampánnyal az a bajom, hogy nem informál, hanem befolyásol, az egyes politikai szervezetek érdekei szerint. A határon túli magyaroknak megadandó állampolgárság esetében például nem riogatni kellett volna (a 40 millió románnal), sem a hazafias érzelmekre játszani ("ha Kölcsey ma élne, nem lehetne magyar állampolgár"), hanem tisztázni kellett volna, hogy a kettős állampolgárság mivel jár az országos választások, a külpolitikai kapcsolatok vagy a szociális ellátórendszer szempontjából. A politikai manipulációra és agymosásra a mostani kvótanépszavazás a legjobb példa. (Ez biztosan bekerül majd a politikatörténeti és kommunikációs tankönyvekbe is.) A kormány elferdített tényekkel, hamis adatokkal "informál", az ellenzéknek pedig semmilyen eszköze sincs arra, hogy leleplezze a csalárdságot. Ha valaha is vissza lehet építeni az elveszített demokratikus berendezkedést, a népszavazásnak is vissza kellene adni a természetes funkcióját.

Korábban az volt a véleményem, hogy egy aktív bojkott (elmenni és a szavazólapot áthúzni) jelenti az ellenállás legjobb formáját, de az ellenzék nyilvánvalóan nem képes ennek megvalósítására. Jelenleg a népszavazási eredmény utólagos nemzetközi megtámadása látszik az egyetlen esélynek. Kimutatható, hogy ezzel a kampánnyal a kormány túllépett a saját kompetenciáján, és így az eredménynek sem lehet semmiféle relevanciája.

Nem tartozik szorosan a témához, de megemlítem, hogy a Vásárhelyi Mária által gyanított esetleges Fidesz-MSZP-koalíció esélye nulla. Az MSZP nem szorul a Fideszre, hogy tovább meghasonuljon, a Fidesz pedig nem szorul a szocialisták külső támogatására ahhoz, hogy hatalmát az abszurditásig fokozva végül belehulljon a nemzeti önmegsemmisítés "fekete lyukába".

Szász Károly írásával vitatkozva (Mérnöki kiegészítés, ÉS, 2016. júl. 8.) Ungváry Rudolf rámutat a Sztálin-féle bolsevik állam brutális, éhínséggel és tömeges terrorral járó gazdasági intézkedéseire (Mérnöki eszmeőrzés, ÉS, 2016. júl. 29.) - mint az ország kényszeriparosításának szükségszerű velejárójára. Azon vitatkozhatunk, hogy ennek a politikának volt-e reális alternatívája, de az kétségtelen, hogy az erőltetett iparosítás és fegyverkezés nélkül az ország könnyű áldozata lett volna a hitleri agressziónak, így pedig (igaz, jelentős amerikai támogatással) katonailag, gazdaságilag megerősödve került ki a háborúból.

Ungváry úgy véli, hogy a társadalmi megváltás marxista-leninista eszméjének csődje ellenére még mindig akadnak "alvó sejtek", akik "kapitalizmusgyűlöletükre hallgatva" őrzik ezt az eszmét, és ha a korszellem változik, újra megpróbálhatják "a boldogítást, a fasisztákkal szemben persze humanista alapon". Szerintem a helyzet nem ennyire egyértelmű. Azt a legortodoxabb kommunisták is elismerik, hogy a kapitalizmus egy jól működő gazdasági rendszer, és olyan marxista teoretikus sincs, aki szerint a kommunizmus nevében elkövetett bűnök megbocsáthatóak lennének. A neonácikkal ellentétben senki sem akarja újra bevezetni a terrort. Viszont azt is nehezen lehet kétségbevonni, hogy a kapitalizmus egy pazarló és igazságtalan rendszer. Mert erdőket kell kiirtani ahhoz, hogy újabb és újabb szórólapokat dobjanak be a postaládánkba csak azért, hogy egy bizonyos pizzériától rendeljek, reklámok tömegét kell végigszenvednünk azért, hogy időnként a filmet is nézhessük, vagy hogy a munkához jutás szerencse dolga (Amerikában: ki engedheti meg magának, hogy az egyedül számító jobb magániskolán, egyetemen taníttassa a gyerekét, nálunk: ki gazsulál eléggé a helyi kiskirálynak, hogy közmunkát kaphasson). Egy kollektivista társadalomberendezkedés mindaddig "lappang", reménykeltő alternatíva marad, amíg ezt maga a kapitalizmus nem izzadja ki magából. (Vannak ilyen törekvések is, például a jóléti társadalom modellje.)

A bolsevik kísérlet azért bukott meg, mert erőszakkal nem lehet megváltoztatni a társadalmat, legalábbis humanista célok érdekében nem. És nem mindjárt egy 200 milliós, feudálkapitalista rendszer lakosságán kellett volna kísérletezni. Igaz, a jóval kisebb léptékű kísérletek is kudarcba fulladtak (Kubában, Chilében, Portugáliában, Nicaraguában, Venezuelában), pedig ezek már elkerülték a tömeges terrort, és megróbálták összeegyeztetni a kommunisztikus célokat a demokratikus intézményekkel. (Ezek közül Chile és Nicaragua volt a legígéretesebb, hiszen az előbbiben a katonai puccs, az utóbbiban a közvetlen amerikai beavatkozás nélkül talán megvalósulhatott volna egy igazságosabb társadalmi berendezkedés.)

A magam részéről egészen az utópista szocialistákig mennék vissza, és olyan kezdeményezéseket támogatnék, amelyben a kollektivizmust kis, kezelhető és mindenekelőtt önkéntes közösségekben kísérletezik ki. Nem erőszakkal felülről, hanem a részvevők együttműködésével, és addig a pontig, ameddig ésszerűnek látszik.

A Marx által elképzelt kommunizmus a termelőerők fejlettsége révén gazdaságilag ma már lehetséges. A feladatunk az, hogy emberközpontúan és környezetkímélően valósítsuk meg. Ahol és akikkel lehet.

Marosán György érdekes fejtegetést tett közzé az Élet és Irodalom 2016. július 16-i számában, amelyben egy időutazás révén az édesapjával beszéli meg, mit lehetett volna tenniük a magyaroknak 1956-ban, hogy elkerüljék a tragikus következményeket. Ez a téma engem is régóta foglalkoztat. El is kezdtem írni egy történelmi-fantasztikus elbeszélést arról, hogy Nagy Imre mit mondhatott volna a Parlament erkélyéről az őt éljenző tömegnek. (Arról a beszédről van szó, amelyet úgy kezdett, hogy "kedves elvtársak", mire a tömeg azt skandálta, hogy "nem vagyunk mi elvtársak".) Az elbeszélésben Nagy Imre úgy érvel, hogy ő évtizedekig élt a Szovjetunióban, ismeri a szovjet módszereket, és tudja, hogy Magyarországra ugyanolyan terror várna, mint 1849-ben. Ezért arra kéri az embereket, hogy nyugodjanak meg, de gyakori tüntetésekkel támogassák őt, annak érdekében, hogy sikerüljön végleg eltávolítani Rákosiékat a hatalomból, ő pedig megígéri, hogy a lehetőségek határain belül a lehető legjobb körülményeket biztosítja majd a magyar lakosságnak. És itt abba kellett hagynom. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a tömeg elfogadja ezt az ajánlatot. Azok az emberek már a leszámolásra készültek, és néhány óra múlva el is dördültek az első lövések a Rádiónál. (Apropó, Rádió. Arra egy külön novellaötletem volt. Mi lett volna, ha a követeléseket a Rádió munkatársai olvassák fel, és javasolják, hogy ezeket az Országgyűlés vitassa meg? Viszatekitve ezt is irreálisnak tartom. Hiszen még 2006-ban sem voltak erre hajlandók, amikor pedig már semmi jelentősége nem volt egy ilyen proklamációnak, hiszen a média élőben tudósított a tüntetésekről.)

Ha az ember töprengeni kezd arról, hogy "mi lett volna, ha" (ez a történelmi fantasztikum területe), önkéntelenül is felmerül a kérdés: mielőtt Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket, miért nem kérte ki a budapesti amerikai követség véleményét. Nekik tudniuk kellett arról, hogy Washington szabad kezet adott Moszkvának a saját befolyási övezetén belüli rendcsinálásába. Marosán György arról elmélkedik, hogy 1956-ban ki tudtunk volna-e dolgozni egy "visszautasíthatatlan ajánlatot", amelynek keretében a szovjet hadsereg itt marad, de nem avatkozik bele a magyar belpolitikába, Magyarország pedig visszatér a többpártrendszerhez és a polgári demokráciához. Elképzelhetetlen. Ne felejtsük el, hogy Hruscsov nem Gorbacsov volt, ő töretlenül hitt a sztálintalanított proletárdiktatúrában, és néhány év múlva, a kubai válság idején az is kiderült, hogy még mindig mennyire a keményvonalas pártelit foglya (Kennedyvel csak egy személyes közvetítővel, titokban merte felvenni a kapcsolatot). Még néhány év, és már el is veszítette a hivatalát.

A szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatásának nem volt akkora jelentősége, hogy ezt ütőkártyaként használhatta volna egy egységes magyar politikai vezetés. Az NDK-val Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül tartották a kapcsolatot (ezért nem maradtak megszálló erők Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában). Arra meg kár is szót vesztegetni, hogy Kádár és Mindszenty hogyan tudott volna tagja lenni ugyanannak a tárgyaló delegációnak. Alig lélegeztek fel az 56-os győzők, máris egymásnak estek, az éppen újraalakult pártok ugyanazt a háborúskodást folytatták egymás ellen, amit a kommunista hatalomátvételkor kényszerűen abbahagytak.

A többpártrendszer egészséges működése Nagy Imre alatt is kizárt volt. Talán arról szó lehetett volna, hogy a szociáldemokraták, polgári demokraták, liberálisok egy-egy érdekvédelmi képviseletet hozzanak létre, amelyek nem indulhatnak a választásokon, de a véleményüket figyelembe veszik, egy Hazafias Népfront keretében. De ez a fejlemény már erősen feszegeti még a történelmi fantasztikum határait is.

Sausic Attila logikai mutatványa ("Az emancipáció maszturbációja", ÉS, 2016. júl. 15.) annyira abszurd állításokat tartalmaz a feminizmusról és a gender elméletről, hogy akár paródiaként is fel lehetne fogni. De ha nem paródia, akkor legjobb esetben is provokáció, a lap olvasottságát növelendő (amire valójában a hetilap nem szorul rá).

A hímnem eredendő agresszivitását az állatvilágból örököltük, de a nemi ösztönnel együtt ezt is jórészt a társadalmi elvárás tartja életben. A férfiaktól életük végéig megköveteljük a "férfias" viselkedést (az orosz nyelvben a bátorságot ugyanaz a szó jelöli, mint a férfiasságot, azaz a bátor nő is "férfias"). A nők is olyan partnerre vágynak, aki mellett biztonságot remélhetnek. A baj az, hogy aki hajlandó erőszakkal védeni a saját nőjét, az hajlamos erőszakosan viselkedni a nővel és a gyerekeivel szemben is. Az agresszív viselkedés nehezen kontrollálható. Nem erőszakos, hanem okos partnert kellene választani. És ez féligmeddig meg is valósul. Kísérletek bizonyítják, hogy egy átlagos nő másfajta férfit tart vonzónak a házasságkötése előtt és az után. Megbízható férjet és apát keres, de szexuális partnerként már az alfa hím tetszik neki jobban. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az alfa hím csak szexuális partner lenne. De gyakran ő lesz a születendő gyermek titkolt apja is, ami azt jelenti, hogy a fiú is örökli a biológiai apa agresszív hajlamait. Ha szelíd férfiaktól születnének a gyerekek, néhány nemzedék alatt kiküszöbölődne az erőszak az emberiségből. Lehet, hogy ezáltal gyámoltalanabbá és kevésbé innovatívvá válnánk, kevesebb lenne a műszaki újítás, de ez bőven megtérülne a kevesebb konfliktus és háború révén. A férfi hűtlenség és erőszak mellett leggyakrabban emlegetett érv ebben a cikkben is előfordul: "a gének minél szélesebb körben történő, akár erőszakos szétterítésére" vonatkozó vágy. De kérdezzük meg erről azokat a férfiakat, akik több, különböző családokban élő gyerekeik után fizetnek tartásdíjat! Vagy azokat a szexuális bűnözőket, akik a gének "szétterítése" után megölik áldozatukat. Ez egy olyan "vágy", amelyet már régen nem biológiai, hanem társadalmi, pszichológiai, elmekórtani tényezők tartanak életben.

A szerző valóságos fóbiát sugall a gender elmélettel szemben, ami képletesen kasztrálja a férfiakat. Ennek része a szexuális erőszak és a szexuális zaklatás összemosása. Az előbbivel szemben a jog minden eszközével fel kell lépni, meg kell védeni a nőket és a kiskorúakat, itt nincs is vita. (Megjegyzendő, hogy "szexuális erőszak" valójában nem is létezik, mert ami szex, az nem lehet erőszakos, ami erőszak, annak pedg semmi köze a szexhez. A szex konszenzus alapján történő, a kölcsönös örömszerzés való cselekvés.)

A szexuális zaklatás olyan terület, amelyen valóban sok a kérdőjel. Engem is többször megvádoltak vele. Egyszer azért, mert egy munkatársamat "becsaltam" a polcok közé, hogy ott dúdoljam el azt a dallamot, aminek a szövegére kíváncsi voltam, és közben ne zavarjuk a többieket. Egyszer azért, mert zuhogó esőben az autómmal fel akartam venni egy egyetemi végzettségű munkatársamat, aki ronggyá ázott a járdán, és állítólag ezzel a gesztussal azt jelképeztem, hogy utcai kurvának tartom. Egyszer azért, mert örömömnek adtam kifejezést, hogy a hölgy milyen csinos, szebb, mint amikor utoljára találkoztunk, és ezzel arra utaltam, hogy a külseje alapján ítélem meg. Egyszer egy élettársamat kedvesen átkaroltam, miközben a számítógéppel dolgoztam otthon, ő pedig azt mondta, hogy csak a nőt látom benne. Legutóbb akkor történt ilyen, amikor rátettem a kezem egy hölgy vállára, aki egy széket cipelő barátunk útjában volt, és a hölgy rám szólt, hogy ne érintsem meg. (A fentiekből is látszik, hogy nem tanulok, mert mindig a szociális ösztönömre hallgatok, nem jut eszembe, hogy ezt egy nő másképp értelmezheti.) De a legkirívóbb Clarence Thomas esete, aki kolléganőjének, Anita Hillnek kávézás közben megjegyzéseket tett a saját nemiszervére, és a hölgy feljelentése miatt nem akarták beválasztani a Legfelsőbb Bíróságba. Ha én lettem volna Anita Hill, biztosan megelégedtem volna egy rendreutasítással: "Ez nem érdekel, többet ilyen témáról ne beszélj."

A zaklatásnál tehát meg kellene különböztetni a tényleges sérelmet okozó eseteket a jelképes esetektől (amely utóbbiak a férfit jellemzik). Ha valaki bunkó, attól még nem kell börtönbe zárni. Monica Lewinsky is mondhatta volna Bill Clintonnak, hogy "bocs, de ezt most kihagyom". Nem hiszem, hogy emiatt bármilyen sérelem érte volna a Fehér Házban gyakornokként dolgozó nőt. A szexizmus fogalma nem lehet parttalan (ahogy a szerző fogalmazza meg félelmét). A nőket nem szabad alacsonyabbnak tartani (és ennek hivatkozási alapja egyre szűkül, hiszen űrhajóstól miniszterelnökig egy nőből ma már szinte minden lehet) - ha még a magyar Országgyűlésben nagy hiányosságok is vannak e tekintetben. A négyszemközt megfogalmazott kétértelmű megjegyzéseket, célzatos ajánlatokat, a bókot és udvarisakodást pedig meg kell tanulniuk kezelni a nőknek. Ezek semmiképp sem válhatnak bűncselekmény alapjául. (Érdemes lenne egy kísérletben azt is kipróbálni, hogyan viselkednének a férfiak fordított esetben, ha ők kapnának nem kívánatos kétértelmű megjegyzéseket, célzatos ajánlatokat. Arra tippelek, hogy ez csak az egójukat növelné.) Az erőszak kísérleténél is fontos mozzanat, hogy a sértett ellenáll-e. A szakértők rendre azt tanácsolják, hogy ne álljunk ellent (például rablásnál, gépeltérítésnél), és ebben van is ráció. De az az áldozat felelőssége, hogy kifejezze: nem akar részt venni a cselekményben. Az erőszakot vagy zaklatást megkísérlő férfinak tudnia kell, hogy a kiszemelt áldozat határozottan nem akarja a dolgot. A csábításból (és ennek része a túlzott vágyakozás is) ettől lesz erőszak vagy zaklatás.

Ha az aktus nem konszenzuson alapul, akkor már csak dokumentálni kell. Évtizedek óta híve vagyok a térfigyelő kameráknak. Ha olyan nő lennék, aki sejti, hogy a férje erőszakot akar elkövetni (mert például néhányszor már megtette), az első dolgom az lenne, hogy bekamerázzam és bemikrofonozzam a lakást. Abszurd következtetés, amivel a szerző zárja az írását, és egyben magyarázza a címadást, miszerint a feminizmus a női egyenjogúság, az egyenlő munkáért egyenlő bér kivívása után (hol, a vak komondorok országában?) új célként a közösüléshez vezető út korrekt formájának előírásával "nem csupán a nőket védelmezi, hanem önmagát is kielégíti". Én úgy gondolom, hogy az feminizmus megszűnéséhez egyetlen út vezet: a férfiak és nők tényleges egyenlősége, a párkapcsolatokon belüli erőszak kiküszöbölése. Ebben a feministáknak még sok tennivalójuk van. Nem elég a nőket védelmezni, fel is kell világosítani. Egy szabad társadalomhoz szabad férfiakra és szabad, öntudatos nőkre van szükség. Nincs mese, emberré kell válni.

Szilágyi Gyula riportja az ÉS 2016. júl. 8-i számában) bemutatja a szexuális játékokban domináns szerepet játszó férfi alakját, és leírja a személyiség ilyen alakulásának lehetséges okait. Én is találkoztam már olyan hölggyel, aki fájdalomra vágyott, mintegy előjátékként, de szerintem ez a jelenség nem nagyon elterjedt. (Maga a fájdalom része lehet a szexuális élménynek, gondoljunk csak a kiharapott ajkakra, kiszívott nyakakra, a megharapott vállakra vagy megkarmolt hátakra. Ez azonban alkalomszerű, és egyáltalán nem büntetés, hanem serkentés, vadítás.) A nők szubmisszív viselkedése a kiszolgáltatottságukból és fizikai gyengeségükből fakadhat, és nem játék, hanem valóság.

Annál meglepőbb, hogy mennyi férfi vágyik rá, hogy egy nő megalázza, durván beszéljen vele, megkötözze, megkorbácsolja. Az ő esetüket az magyarázhatja, hogy belefáradtak a domináns szerepükbe (sokan közülük felső vezetők, tekintélyes üzletemberek, akik egy kis időre ki akarnak törni a parancsteljesítők, a hízelgők köréből). Gini Graham Scott doktori disszertációt is írt egy ilyen jellegű kaliforniai szadomazochista közösségről (Erotic power, 1983). Többek között megállapította, hogy az éles fájdalom ugyanúgy kiemel a problémákkal teli világból, mint az alkohol, de azzal ellentétben nem kábít, hanem ellenkezőleg, felfrissít. Korbácsolás közben az ember nem tud búsongani, a fájdalomélmény köti le a teljes figyelmét. (Azt is ő írta le, hogy a legjobb szadisták a mazochisták, mert ők tudják, hogy a fájdalom milyen gyönyört okoz, tehát mintegy szívességből gyötrik áldozatukat, közben maguk is átélve a fájdalom befogadásának élményét.)

Szerintem a női dominanciát az emberben meglévő "természetes" férfi dominancia elleni lázadás vágya hívja életre. (Sokan emiatt tekintik igazán perverziónak: a világrend a feje tetejére áll, ha csak egy rövid szeánsz idejére is.) Éppen ez a hátránya a férfi dominanciának., amely az amúgy is meglévő egyoldalú viszonyt erősíti, arra biztat, hogy az erősebb a gyengébbet gyötörje, ez pedig a kultúránk alapvető értékeivel szemben áll. Nemcsak hagyományellenes, hanem kultúraellenes is.

A macsó mentalitást a domina szolgáltatásainak igénybevétele látszólag ellensúlyozza. A férfi szenved, és ráadásul fizet is érte. Pedig ebben a viszonyban is alapvetően a nő a kiszolgáltatott. Mert jaj annak a dominának, aki nem a kívánt módon adagolja a megaláztatásokat, a szavakat és ütéseket. Könnyen elveszítheti a vendéget, és csődbe mehet. Gondoljunk a Nap szépe című Truffaut-film egyik jelenetére, amelyikben a mazoschista professzor felháborodottan távozik, mert a gyakorlatlan nő nem a megfelelő módon erőszakoskodott vele.)

Ahogy az élet minden területén, a szexualitásnak ebben a keskeny határsávjában is a virtualitás tör előre. A YouTube-on megszámlálhatatlan mennyiségben választhatók a szexuális dominanciával kapcsolatos videók és fotók. Ingyen. (Most tekintsünk el a gyakran ilyen dokumentumohoz hozzátapadó vírusoktól.) És mivel a végtermék ingyen fogyasztható, a szereplők sem nagyon kaphatnak pénzt a forgatásért, tehát ők is ingyen, élvezetből csinálják. Egy óriási virtuális közösség alakult ki, amely csak kis részben kapcsolódik konkrét üzleti tranzakciókhoz. Ez a fantázia birodalma. A Google a "maledom" kifejezésre 534 ezer találatot adott, a "femdom"-ra pedig elképesztően sokat, 15 milliót.

Férfiként szégyenkezve állapítom meg, hogy a szex világában (beleértve az üzleti és a magánszférát is) a férfak kielégíthetetlen vágyai domnálnak. Ők azok, akik fizetni is hajlandók, hogy átéljék (akár személyesen, akár virtuálisan) a legkülönfélébb extrém helyzeteket. Ők vernek, őket verik, és otthon, a számítógép vagy a DVD-lejátszó előtt is leginkább ők élvezik ezeket a jeleneteket. Honnan ez a féktelen élményszomj? Csak találgatni tudok. Talán túl kényelmesen és kockázatmentesen élünk. Talán a mindennapi életünk túlságosan egyhangúvá vált, miközben záporoznank ránk a vizuális, érzéki hatások a tévéből, a reklámokból. Talán túl sok a csábítás, és túlságosan kevés az engedélyezett kielégülés. Talán a férfi szerep gyengülése is közrejátszik. Mindenesetre úgy tűnik, hogy de Sade márki és Leopold von Sacher-Masoch szelleme a XXI. században is tovább él.

Ágh Attila terjedelmes cikkben elemzi a pártok és civilek viszonyát (És, 2016. máj. 20., 5. old.), a civil mozgalmak ébredésének sajátosságait és paradoxonjait. Szerinte ezek a mozgalmak "új politikai" és "antipolitikai" irányzatokra oszthatók. Mivel az utóbbi utat zsákutcának tartom, csak az első típussal foglalkozom. Az elitpolitizálás negatív hatásait illetően egyetértek a szerzővel, de a "társadalmi középnek" nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mivel az ide tartozó rétegek általában el vannak foglalva a saját jólétükkel, mindennapi gondjaikkal. Még "a civil társadalomban felgyülemlett feszültség" politikai energiává változásában sem hiszek, hiszen ezek a feszültségek hol nőnek, hol csökkennek, és a kormánynak elegendő lehetősége van a gőz kiengedésére (lásd az internetadó vagy a vasárnapi boltzár visszavonását).

Én egy másfajta megközelítést próbálok alkalmazni. Először is tisztázni kell, hogy ki a civil. A leghagyományosabb értelemben az, aki nem katona. De a jobboldalon szerveződő paramilitáris szervezetek (egyenruhával és fegyveres kiképzéssel) szintén civilek a maguk módján, hiszen önszerveződéssel jöttek létre (ellentétben például a Kádár-rendszer által szervezett Munkásőrséggel). Az üzleti tevékenység hiánya (non-profit szervezetek) sem feltétlenül számít, hiszen létezik olyan cég, amely a közjót szolgálja. Szerintem a kormánytól való függetlenség az egyetlen biztos támpont (és ez ki is zárja a kormányt támogató, és a kormány által finanszírozott Civil Összefogás Fórumát, amely az Európai Unióval levelezve már a külpolitikából is kiveszi a részét.). Lényegében a pártok is civil szervezetek, csak esetükben túl hangsúlyos az egy vezérelvhez való igazodás (egy ütemre lépnek). A Fidesz is civil szerveződésként indult, csak azóta alaposan "belakta" az államot. Annyira, hogy mára eggyé is vált vele (megint van értelme úgy fogalmazni, hogy "pártunk és kormányunk").

Nincs éles különbség a civil és a politikai tevékenység között. Igaz, hogy a mai ellenzéki pártok eljátszották az esélyüket arra, hogy önmagukban és belső változások nélkül komoly alternatívát képezzenek az állampárttal szemben, de az igazi ellentét nem a civilek és a pártok között van, hanem a kormányon lévő erők és az ellenzék között.

Nincs igazuk azoknak a civileknek, akik nem hajlandók együttműködni a demokratikus oldal jelenlegi pártjaival, hiszen a céljaik lényegében közösek. Nem osztom azt a vélekedést, hogy az ellenzéki pártokat voltaképp a kormány tartja el (ki). Egyrészt az ellenzéki pártok jobban járnának, ha győznének (most semmiképp sem kaphatnak annyi alamizsnát, amennyinél többet nem tudnának "félretenni" maguknak, ha náluk lenne a kasszakulcs). Másrészt csak akkor lehet hitelük, ha észrevehető ellenzéki tevékenységet fejtenek ki. A jelenlegi állóvíz két okból kezdhet bugyogni. Vagy a civilek alakítanak egy új pártot (ahogy az LMP vagy a Jobbik megalakult, szinte a semmiből, de külföldi példákat is említhetünk: Sziriza, Podemos), vagy valamelyik jelenleg is működő párt erősödik meg annyira (természetesen a civilek jóvoltából), hogy komoly esélyük legyen egy hatalmas bővülésre és a győzelemre. Hogy a szimpatizánsok jóval egységesebbek, mint az egymással marakodó pártvezetőségek, azt Bokros Lajos esete is bizonyítja (szinte napok alatt csatlakozott hozzá a legtöbb budapesti ellenzéki szavazó, miközben Tóbiás József erősen csóválta a fejét).

A jelenlegi ellenzéki pártok közül talán az Együttnek lenne a legtöbb esélye arra, hogy magába olvassza a többit. Ha nem is a tényleges párttagokat, de legalább a szimpatizánsokat. Csak ehhez egy széles sávú program és egy befogadóbb stratégia kellene. A név jó, a név már megvan. (Ennél jobb csak a Demokratikus Koalíció neve lenne, ha a DK nem lenne egyetlen személy, "Gyurcsány Ferenc új pártja". A DK radikális, de nem következetes, és a rajongótábor minden kritika nélkül jóváhagyja a Főnök politikai cikcakkjait.)

Szigetvári Viktor és Juhász Péter jelenleg a pártjuk egyediségét hangsúlyozza. A jelszavuk: "A józan középút". Ezt alapvetően téves iránynak tartom. Azt hangsúlyozzák, ami nem ők (sem jobb, sem bal), ahelyett, hogy magához vonzanák mindkét oldalt. Az "'Együtt" nevében benne van az a lehetőség, hogy minden szimpatikus és értelmes törekvést támogathasson, akár balról (szocialisták), akár jobbról (konzervatívok) jön. Egyébként középen is van némi tolongás: LMP, Liberális Párt, PM. Úgy képzelek el egy pedagógus tüntetést, hogy a párt nagy molinókkal jelenik meg: "EGYÜTT a pedagógusokkal". Ugyanígy Sándor Máriáék esetében: "EGYÜTT az ápolókkal". (Egyáltalán, hogyhogy Sándor Mária még nincs benne az Együtt vezetőségében?) Minden ilyenfajta társadalmi mozgolódás mellé oda lehet állni, hangsúlyozva, hogy ti is mi vagyunk, mi adhatjuk meg nektek a hátteret, a logisztikát, az erőt. (Ha ettől a civilek visszarettennek, az legyen az ő bajuk. Akkor, egyedül, semmit sem tudnak elérni. Megszűnne az a látszat, hogy csak a "szűz kéz" lehet sikeres.)

Ágh Attila egy "társadalmi kerekasztalt" javasol, amely "nagy történelmi kompromisszumként" megteremthetné "a demokratikus pártok és a társadalmi mozgalmak egymásra találásának, szervezett párbeszédének a lehetőségét". Egy ilyen nagyszabású kiegyezéssel azért nem értek egyet, mert hosszú időt venne igénybe, és csak formális lenne. Elvileg bármelyik párt és bármelyik civil szervezet azonnal együttműködhetne a másikkal, és folyamatosan bővülhetne a kör. Nem egyeztetni kellene (mit egyeztetnének, amikor lényegében mindegyiknek azonos a célja?), hanem kiállni egymás mellett. Ezért a magam részéről egy negatív szűrőt javaslok. Ne vegyük komolyan, ne támogassuk azt a szervezetet (akár civil, akár párt), amelyik nem akar együttműködni, összefogni a többiekkel. Aki az összefogás és a közös célok érdekében kifejtett munka ellen lép fel, attól forduljanak el a saját szimpatizánsai! Jelenleg azért járnak sokan a tüntetésekre, mert úgy vélik, hogy egy igaz ügyért való kiállással közelebb hozhatják ezt a demokratikus egységet. Ha ez a várakozás nem realizálódik, akkor nincs értelme egymást támogatni. Akkor tüntessenek a vasutasok érdekeiért csak a vasutasok, az oktatásügy megreformálásáért csak a pedagógusok, és az ápolók helyzetének javulásáért csak az ápolók. Így mi szép lassan beledöglünk, az iskola pedig hülye gyerekeket nevel, akik semmit sem tudnak a világról.

Legyen vége annak, hogy az egyik civil szervezet nem adja meg a jogot egy másik szervezet aktivistájának, hogy a pódiumra lépjen, legyen vége annak, hogy görcsösen elhatárolják magukat az őket támogatni igyekvő pártoktól. Ezeket a pártokat ne küldjék el a rendezvényeikről, hanem lépjenek be, "falják fel" a pártokat. Érjék el, hogy a pártok is a civilek céljait támogassák. Amelyik párt elzárkózna ettől, azok magukat iktatnák ki a demokratikus mozgalom fő áramából. Nem formális, nyögvenyelős pártközi együttműködésre van szükség (ez megbukott 2014-ben), hanem egy kristályosodási folyamatra, amely elvezet a lényegében egyet akaró civilek és pártok tényleges egységéhez (amelyen belül természetesen az egyes irányzatok, platformok megtarthatnák eredeti jellegüket).

És ebben a folyamatban ne az egyébként is efemer "felgyülemlett feszültségek" diktálják az ütemet, hanem a közös cél: az ellenforradalmi kormány megdöntése, a demokratikus viszonyok visszaállítása, és a korábban elkövetett hibák kiküszöbölése! Én a szelíd, de állhatatos küzdelem híve vagyok.

Lévai Katalin szenvedélyes, vitára ingerlő cikkben ( Mennyit ér a nő? ÉS, 2016. febr. 12.) próbálja meg felrázni a közvéleményt a nőkkel szemben megnyilvánuló megkülönböztetések elutasítására. Több olyan kérdést vet fel, amit érdemes külön is megvizsgálni.

Két irányzat érveit veti össze. "A biopolitika képviselői a patriarchális családmodellt népszerűsítik, amely szerint a nő morális kötelessége, hogy minél több gyereket szüljön, és az anyaságban találja meg igazi hivatását." Nos, az állatvilágból örökölt biológiai szerep olyan világot sugallna, amelyben a nők a nőstény állatok mintájára teherbe esnek, szülnek, szoptatnak, védik és gondozzák a kölykeiket. Igen ám, de ők emberek, és mint minden ember, eszes lények. A modern társadalom pedig nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen női Einsteint is hagyjon elkallódni. A nők tényleges biológiai szerepe leszűkült a szülésre és a szoptatásra, előtte és utána semmi lényeges különbség nem mutatkozik a nők teljesítményében a férfiakhoz képest. A patriarchális családmodell végleg elavult.

A gender-elmélet ezzel szemben az azonos jogokat, a férfi és nő közötti partnerséget hirdeti. "A férfiak együttműködésével olyan társadalmi tér létrehozását igényli. amelyben nő és férfi számára egyaránt adott a szabad választás lehetősége." Ez a két megközelítés nem kibékíthető. "A női egyenrangúság elutasítása nálunk össztársadalmi reflex." Mi minden van ebben az elutasításban? A nők nem kereshetnek több pénzt (annyit sem), mint a férfiak, nehogy a fejükre nőjenek. A családfenntartó szerep görcsös megtartása mellett persze a háttérben sokszor a nő kezeli a családi kasszát (hiszen ő tudja jobban beosztani a pénzt, ő tartja számon jobban a család vásárlási igényeit), de erről egyik fél sem beszél szívesen. A társadalmi felfogás lassan változik.

Makacsul tartja magát a terhes nők alkalmazásával szembeni ellenállás, de ez elsősorban a nyers kapitalizmus érdekviszonyaiból következik. Természetes, hogy a munkaadó nem szívesen vesz fel olyan munkavállalót, akit nemsokára elveszít, s ráadásul neki kell fizetnie a bérét vagy a gyermekgondozási segélyt. (Ha nő a munkaadó, ő is ugyanígy gondolkodik.) Ha a törvényeket oly módon változtatnák meg, hogy a járandóságokat kezdettől fogva átvállalná az állam, a munkaadókat pedig kedvezmények illetnék meg, amennyiben az ilyen dolgozók számára alkalmas feladatokat találnak, más lenne az ő hozzáállásuk is. Ezzel függ össze a szingli-adó mostanában felvetett kérdése. Nem értem a szenvedélyeket. Fogjuk fel úgy, hogy a gyereket nevelő családokat kedvezményekben részesítjük. Mivel a szinglik ezt nem kapnák, ugyanott vannak, mintha adót kellene fizetniük.

Szerintem az állam (azaz a társadalom összessége) ugyanígy tudná támogatni a válási árvákat is az elvált apák helyett, akik most életük végéig szenvednek, amiért nem maradtak meg a házasság kötelékében. (Ha a férfi nem bűnhődne egy meggondolatlan kalandért, az anyát pedig jobban támogatná az állam, valószínűleg több gyerek is születne.)

A nők a mellőztetésük során többféle ellentaktikát fejlesztettek ki. Ez vezet át a patriarchális tábor által emlegetett "női önzés" témájához. Mert nem az a probléma, hogy az anya gyermekgondozás helyett karriert épít, hanem amikor egyes elvált anyák azzal próbálnak bosszút állni a csapodár férjükön, hogy korlátozzák a kapcsolatát a közös gyerekkel, miközben az apa akkor is gyerektartásra kötelezett, ha az új partner sokkal jobban keres. Ez ártalmas a gyerek számára, de sajnálatos módon ezt erősíti az ítélkezési gyakorlat is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy már könyvek is jelentek meg arról, hogy hogyan vetesse el magát az okos nő, és utána hogy rázza le a férjet, annak javait megszerezve.) Ha a két nem egyenrangú lenne, akkor ez a túlkompenzálás sem működne.

A családon belüli erőszak a férfi-központú társadalom hatalmi lecsapódása. Az ellene való küzdelemnek a bizonyíthatóság hiánya a legnagyobb problémája. Ha én nő lennék, és megverne a férjem, az lenne az első dolgom, hogy bekamerázzam és bemikrofonozzam a lakást, és hiteles bizonyítékokat gyűjtsek. Ha a bizonyítékok egyértelműek, csak akkor lehet segíteni - átmeneti szállással, börtönnel, távol tartással. Miért nem fordulnak rendőrséghez, bírósághoz az áldozatok? A leggyakrabban azért, mert szégyellik feltárni a helyzetet (a többi nő előtt), illetve mert anyagilag a férfitól függenek. Az előbbin a felvilágosítás és a nyilvánosság segíthet, az utóbbiban pedig a nők gazdasági egyenjogúsítása.

A férfiak agresszivitást az állatvilágból örököltük, de fennmaradásában nagy szerepe van annak, hogy a nők ösztönösen (és kísérletileg bizonyíthatóan) a domináns férfiakhoz vonzódnak. Ha a szelídebb, együttműködőbb partnerektől születnének a gyerekek, néhány nemzedék alatt kiszelektálódna az erőszak-gén. A nők számára az a férfi az ideális, aki bátor és erős, de egyben gyöngéd és empatikus is. Nagyon ritka ez a kombináció. Ezzel függ össze az is, hogy a nők gyakran elfogadják alárendelt státuszukat. Úgy gondolják, ez a természet rendje. És hányan éneklik közülük is meggyőződéssel azt a magyarnótát, hogy "nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel..."? Nem lehet harcolni a nők egyenjogúságáért, és ugyanakkor ünnepelni a férfi gőg ilyen megnyilvánulásait.

A nők a hagyomány legjobb őrzői, beleértve a számukra hátrányosakat is. Emlékezzünk arra az időszakra, amikor már megtarthatta a lánykori nevét a feleség. Sok nőnek ez nagyon nem tetszett, és még a szülőszobában is lenézték az ilyeneket. Nem a férfi orvos, hanem a főnővér és a többi anyuka. Nem a férfiak tekintik értékesebbnek a férjes asszonyokat a párkapcsolatban élőknél, vagy a 3 gyerekeseket a 2 gyerekeseknél (ahogy a cikk szerzője említi), hanem a többi nő. Azok, akik nem akarják, hogy ha nekik szenvedniük kellett, akkor mások könnyebben megúszhassák. (Szomorú lábjegyzet, hogy amikor az egyik észak-afrikai országban betiltották az infibulációt, azaz a nők genetikai megcsonkítását, épp a nők tiltakoztak ellene a leghangosabban.)

Néhány fejlett országban sikerült összehangolni a nők önként vállalt biológiai szerepét a munka világával (részfoglalkoztatás, otthoni munka, a férj lehetősége a gyermekgondozásra stb.), és ehhez valóban minden technikai lehetőség megvan. Az internet révén igazából már a férfiak nagy része is dolgozhatna otthon, ezt is már főleg csak emberi tényezők akadályozzák (a főnök szeme hizlalja az adminisztrációt). Szerencsére fokozatosan teret nyer az a szemlélet, amely elsősorban nem a férfit vagy a nőt látja a másikban, hanem az embert, akinek gondolatai és méltányolandó érzései vannak. És ehhez nem elsősorban "gender-elméletre" van szükség (hiszen az csak evidenciákat próbál bizonyítani), hanem aktivizmusra, szerveződésre (beleértve a nők önszerveződését is), a férfiak és nők közös fellépésére. Olyan társadalomban a férfi sem lehet szabad, ahol a nő nem szabad.

Magyarországon persze nem egyszerű a helyzet, hiszen 2010-ben a legerőszakosabb és legbutább hímsoviniszták kerültek hatalomra, akik minden erővel egy elavult, férfi-központú társadalom eszményeit akarják visszahozni. A nőnek ebben nem egyenlő elbánás és egyenlő fizetés jár, hanem kézcsók. És ha nem ért a szóból, ha nem teljesíti az elvárásokat, akkor könnyen áteshet egy vak komondoron. Én mégsem vagyok pesszimista. A mélyben zajló kulturális változások akkor is folytatódnak, amikor a politikai és gazdasági feltételek nem kedvezőek. Hiszek a férfiak és nők emberré válásában.

Kovács Zoltán az ÉS 2014. október 3-iki számában számon kéri Tóbiás Józseftől a főpolgármesteri jelöltséggel kapcsolatos határozott állásfoglalást, és lesújtó (de tegyük hozzá: szomorúan igaz) képet fest az MSZP stratégiájáról, taktikájáról, jövőképéről, intellektuális hátteréről. Úgy érzem, ezzel az ellenzékkel már nem érdemes tovább bajlódni, egy gyökeresen új, a szűken véve baloldali helyett egy széles demokratikus összefogásra van szükség.

Szögezzük le: a "baloldali" nem feltétlenül demokratikus (gondoljunk Leninre), a "demokratikus" azonban szükségszerűen egyben baloldali is, hiszen az egész társadalom érdekeit figyelembe veszi, így az elesettekre is tekintettel van.

A Fideszt baloldalról aligha lehet legyőzni, hiszen - rajta tartva kezét az állami költségvetésen és a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékain is -, bármikor tud olyan intézkedéseket hozni, amelyek rövid távon szimpatikusak a szegények szemében. Elég itt utalni a rezsiharcra, amely csak attól lett "harc", hogy Orbánék szerint ezt sokan ellenzik. Valójában senki sem harcol a rezsi csökkentése ellen, csak csóválják a fejüket, hiszen ez az út a gazdasági katasztrófába viszi az országot. A Fidesz nem jobboldali (legfeljebb egy nagyon szűk értelemben, hiszen nem egy társadalmi osztály, hanem egy haveri társaság érdekeit védi, és semmiképp sem a jobboldali vagy konzervatív értékrend alapján), viszont teljes mértékben antidemokratikus. Ezért a harcot is ebből az irányból érdemes felvenni ellene.

Egy magyarországi Demokrata Párt felvetése azért időszerű, mert az egyes pártocskák mozgástere leszűkült, a társadalmi bázisuk összemosódott, tulajdonképpen táboruk nincs is, csak vezetőségeik vannak. És ezek a párt nélküli pártvezetők egymással marakodnak a nem létező koncon. Ezzel szemben egy Demokrata Párt magába foglalhatná az egész demokratikus ellenzéket, és néhány év alatt a Fidesz váltópártjává válhatna.

Mi kell ehhez? Minden jelenlegi pártvezetőnek háttérbe kellene vonulnia, és alárendelnie magát a közös érdeknek. Amikor és ahogyan ennek az uniós pártnak az ötletét Gyurcsány Ferenc a legszélesebb nyilvánosság előtt felvetette, az önkéntelenül is sugallta, hogy ennek az összevont pártnak ő lenne a vezetője. Nem lehet. Ő nem lehet. És nemcsak Őszöd miatt (amely évtizedekre ráégett), hanem a számtalan kapkodó, át nem gondolt döntése miatt sem. Ő ugyan valószínűleg a legtisztességesebb hazai politikus, de az ismétlődő ügyetlenségei miatt nem kerülhet többé döntéshozói funkcióba. (Egyszer ezt úgy fogalmaztam: a demokratikus összefogásnak a motorja lehet, de a zászlaja nem.) Maga a felvetés értelmes és időszerű, de Gyurcsány személye miatt az első pillanatban kisiklott.

Az új párt megalakítása nem történhet a jelenlegi pártstruktúrák automatikus összeolvasztásával. Az alapoktól kell építkezni. Meg kell vizsgálni, hogy a magyar társadalom mely rétegeinek milyen érdekképviseletre van szüksége. Ez alapján lehet kigondolni a párton belüli frakciókat(platformokat vagy tagozatokat). Nyilvánvaló, hogy kell egy szociáldemokrata-munkásképviseleti összetevő (némileg hasonlítva a mai MSZP-re, a század eleji Szociáldemokrata Pártra és egy kapitalistabarátibb Munkáspártra), kell egy nemzeti összetevő (ez hazafias lenne, de nem irredenta, és semmiképp sem rasszista), kell egy vallási összetevő (ez minden vallás értékrendszerét védelmezné), egy konzervatív összetevő (a hagyományos értékek alapján) és egy reformer összetevő (amely biztosítaná az állandó megújulást). Ezekbe a szervezeti egységekbe a nulláról indulva lehetne belépni, amikor nem számít, hogy ki mi volt azelőtt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez oldaná meg Lendvai Ildikó és Kunhalmi Ágnes dilemmáját is, akik láthatóan nem találják a helyüket a jelenlegi pártok között.) A pártvezetők tapasztalataira természetesen szükség van, de nem az elvtelen alkuk terén, hanem a kapcsolatépítésben. A csoportvitákat a párton belül kellene megvívni, és a kollektív elnökség a közös álláspontot képviselné.

Győzhetne-e egy ilyen egységes demokratikus párt 2018-ban? Az attól függ, hogy a fentiekben vázolt kereteket milyen minőséggel tudja megtölteni - emberi és szervezeti értelemben.

Mi legyen a jelenlegi pártokkal? A Demokratikus Koalíció egy szocialista pártból kivált platform, amely külön párttá válva most mintha sikertelen kísérletet tenne az anyapárt bekebelezésére. Az Együtt-PM eleve kérészéletű képződmény, a Lehet Más a Politika is eladhatatlan válságtermék, nem is beszélve a nyugdíjasok érdekvédelmi szervévé változott Szociáldemokrata Pártról. Egyedül az MSZP a "brand" (sokan hangoztatják, hogy a családjukban mindenki "a szocikra" szavaz), de bizony ennek is lejárt az ideje. (Gondoljunk olyan eltűnt pártokra, mint a Kisgazda Párt, a Magyar Demokrata Fórum vagy a MIÉP). Igaza volt Szekeres Imrének, amikor nemrég felvetette, hogy a Szocialista Párt bázisán új pártot kellene létrehozni. Új pártot kell létrehozni, de az egész demokratikus ellenzék bázisán. Csak ennek van értelme. Csak így van értelme. A jelenlegi ellenzéki pártoknak a múzeumban és a történelmi tankönyvekben van a helyük.

Ha majd ez a Demokrata Párt képviselőket küldhet az Európai Parlamentbe, vajon melyik frakcióba ülhet? Legyen ez a holnap gondja.