Az amatőr művészet és irodalom gyakran válik beszédtémává. (Legutóbb Szilágyi Zsófia fejtette ki véleményét egy hosszabb cikkben, az irodalmi céhbe bekerülés nehézségeivel kapcsolatban: A dilettáns íróról, ÉS, 2015. dec. 11.)

Az amatőrség kérdése két oldalról is érdekes: a hivatásos alkotókat az érdekli, kinek a műveit támogatja a társadalom és a piac, a műkedvelők pedig azt firtatják, mitől függ, hogy őket is közlik-e, elismerik-e. Az irodalmi "céhbe" való beavatás kérdése nem a hivatásos és az amatőr írókról szól, hanem elsősorban az állami támogatásról. A könyvkiadókat nem az érdekli, hogy kit mennyire értékelnek, hanem hogy kit mennyire olvasnak. Legfeljebb a veszteséges könyvek veszteségét csökkenti a különféle alapokból befolyt pénz. Az olvasók értékítéletét persze nem szabad komolyan venni, de tény, hogy az író az olvasónak ír. Ha van olvasóközönsége, akkor boldog. Ha nincs, boldogtalan - és legfeljebb az utókor kedvezőbb ítéletében reménykedhet.

Ugyanez érvényes a többi művészeti ágra. A műkereskedők azt a képet veszik meg, amelyiket nagy valószínűséggel haszonnal el tudják adni - és nem számít, hogy a festők közül ki kerül majd be a művészettörténeti tankönyvekbe. Vannak divatok, ők ezeket szolgálják ki. Az amatőr színművészeknek és zenészeknek is kell közönség. A ma népszerű pop együttesek közül sok így kezdte a pályafutását. Olyan zenét játszottak, amit a közönségük (gyakran egy egészen kicsi helyi közönség) szívesen hallgatott. Aztán a hanglemezgyártó vállalatok vagy láttak bennük üzleti fantáziát, vagy nem. Ez már nem esztétikai, hanem kereskedelmi kérdés volt.

Én amatőr író vagyok. Kedvtelésből írok. Ha senki sem olvasná ezeket a műveket, akkor is írnék, magamnak. A hivatásos kiadókat nem érdekli, amit írok, mert nem illik bele semmilyen trendbe, és mivel az irodalomból csak az ünnepelt sztárok tudnak megélni, semmilyen jövedelemre nem számíthatok. De mit ad isten, ha begépelem a nevemet a Google keresőbe, a legkülönbözőbb weboldalakon tűnnek fel a verseim, olyan emberek saját oldalán (mottóként vagy kedvenc versként), akiket nem is ismerek. Így hát joggal gondolhatom, hogy némely írásom másoknak is örömet okoz, és ennyi bőven elég jutalomnak.

Én könnyen beszélek, mert nyugdíjas vagyok, szerzői jogdíjak nélkül is el tudom tartani magam. De aktív dolgozó koromban is csak a szabadidőmben verselgettem. Rövid, néhánysoros verseket írtam, újabban pedig rövid prózát. Ehhez nem kell sok idő, a szöveget a villamoson állva is ki lehet gondolni. És gondoljunk Örkény Istvánra. Ha egész életében semmi mást nem írt volna, csak egyperces novellákat, akkor is ismernénk a nevét. Nyugodtan végezhetett volna más munkát, nem kellett volna szerkesztőségben dolgoznia. Más nagy írók is a munkájuk mellett dolgoztak, és ez semmit sem von le a műveik értékéből.

Az amatőr és a hivatásos szembeállításának van egy értékdimenziója is. (Erre is utal Szilágyi Zsófia, Szarvas Melinda és Lengyel András nyomán: a dilettáns felfogható „minőségjelzőként” is.) Nekem egy ötszintes sémám van erről.

A legfelső szintet azok a művek jelentik, amelyek az egyetemes emberi kultúránkat alakították és gazdagították: Dante, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann stb. Az ő műveik nélkül nem ilyen lett volna az emberi kultúra.

A második szinthez azokat az alkotásokat sorolom, amelyek hatása igen nagy volt, de nyelvileg korlátozott. Ez a nagyon jó irodalom szintje, a magyarok közül ide tartozik Petőfi, Arany, Vörösmarty, Madách, Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond stb. Az ő műveik nélkül szegényesebb lenne a nemzettudatunk.

A harmadik szint a jó irodalom szintje: ide tartozik minden, ami sok embernek okoz igényes irodalmi élményt. Mivel nagyon sok alkotó és mű kerül ebbe a csoportba, ezek bizonyos mértékig egymással fel is cserélhetők, de kellő mennyiséget kell belőlük megismerni ahhoz, hogy igazi emberré és műlvezővé váljunk. A magyarok közül: Benedek Elek, Csiky Gergely, Krúdy Gyula, Németh László, Illyés Gyula, Kertész Imre stb. (A jó irodalmon belül is vannak azért olyan rétegek, irányzatok is, amelyek hatása valamilyen szempontból szűkebb, pl. Bulgakov, Szolzsenyicin, H. D. Lawrence, Jevtusenko, Pablo Neruda, G. B. Shaw, Salinger, Updike, Vonnegut, illetve Lengyel József, Sánta Ferenc, Ladányi Mihály, Váci Mihály, Soós Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, Tandori, Esterházy, Závada - elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam.)

Az amatőr irodalom a negyedik szintet jelenti a skálán: kevesebb érték, kisebb feszültség, kisebb közönségre való hatás.

Az amatőröktől csupán a szóhasználat miatt is elválasztanám a dilettánsokat, akik ugyancsak szeretnének értéket teremteni, de az nem sikerül nekik, elrontják (többnyire rossz rímekkel, túlzásokkal, a személyes élmény nem kellő mértékű általánosításával stb.). Én tehát ezt a szót nem a kezdőkre, hanem a botfülűekre értem.

A fenti skálából háromfajta irodalom lóg ki. Az egyik a kommersz, pénzért, haszonért való irodalom-termelés (Cook, Stephen King, a lányregények és orvosregények), a másik a szellemi tornához hasonló irodalom (Agatha Christie, Lem), a harmadik pedig a kísérletező irodalom (expresszionisták, futuristák, dadaisták stb.). A kommersz író álértéket termel, a sci-fi- vagy krimiszerző szinte érzelemmentesen szórakoztat, a kísérletező író pedig új utakat keres az értékteremtésben (de a legtöbb esetben csupán az út járhatatlanságát bizonyítja), ezáltal inkább irodalomtörténeti, mintsem esztétikai jelenség.

Az első két szintet nem kell megmagyarázni, és a skálából kilógó kategóriák is magukért beszélnek, legfeljebb arról lehet vitatkozni, hogy ki melyik kategóriába illik bele.

Miben különbözik az amatőr irodalom a jó irodalomtól? Az értékteremtés kisebb mértékében, a művészi hatás alacsonyabb intenzitásában. És miben különbözik a dilettantizmustól? A hangja tisztaságában, korlátozott eszközeinek gazdaságos felhasználásában, s legfőképp abban, hogy szerzője tudatában van saját korlátainak. (Más oldalról úgy fogalmazhatunk, hogy a dilettáns alkotó nem képes a saját művére alkalmazni ugyanazt a mércét, amit a másokéra, az ízlése nem működik biztos iránytűként, részrehajló a saját alkotása iránt.)

Az amatőr irodalmat hadd illusztráljam két rövid bökverssel. Az egyik: "Fiatalon azt hittem, / Nem árthat az eszem-iszom. / De mostanra rájöttem: / Régóta az eszem iszom." (Fugerth Gábor: Tévedés). Vagy: "A szoknyapecér élete ennyi: / két luk között a semmi." (Ezt én írtam.) Tucatjával tudnám idézni az ilyen sorokat. Nyilvánvaló, hogy ezek gondolati töltése, feszültségteremtő ereje nem mérhető egy Heine-dalhoz, egy Keats-ódához, vagy egy Weöres-gyermekvershez, hiszen szinte semmitmondóak, egyetlen poénra épülnek. Mégis elgondolkodtatnak. Kevés eszközt használnak, de azt gazdaságosan, és nem lépik túl illetékességük határát holmi szenvelgéssel, az erkölcsi tanulságok levonásával. (Érdemes összehasonlításul ide idézni Weöres Sándor egysorosát: "tojás-éj" - mennyivel nagyobb feszültséget teremt, pedig látszólag ugyanolyan eszköztelen.)

Végezetül hangsúlyozni kell, hogy elsősorban nem alkotókról, hanem alkotásokról kell beszélni, hiszen ugyanazon író is alkothat különböző értékű műveket (pl. Jókai történelmi eposzai, összevetve a silányabb kalandregényeivel). Még a géniuszok is alkotnak szimplán jó műveket (pl. sok Shakespeare-szonett messze elmarad a színpadi műveitől), sőt, amatőr minőségű irodalmat is (pl. az egyik Shakespeare-szonettben a "will"-lel való, eléggé üres szójátékok, vagy Goethe Naplója, amelyben erekciója elmaradásával bizonyítja hűségét). A nagy költők zsengéi kevés kivételtől eltekintve még amatőr - bár az én szempontjaim szerint egyáltalán nem dilettáns - alkotások, sokan kezdik epigonként, és csak később találnak rá a saját hangjukra. És bizony az őszikék között is találunk kisebb hatású verseket, amikor az író fontosnak tartja a tartalmat, de már nem találja meg a hatásos formát, fogy az energiaszintje, és magával is elnézőbb (Arany János őszikéi, az "úri lócsiszár"-ról szóló versikéje, Weöres Sándor tűnődései arról, hogy versírás helyett sokkal rosszabb dolgokkal is foglalkozhatott volna). Gyakran saját színvonaluk alá szállnak le publicisztikájukban (még Ady is, nem is szólva az antiszemita politikussá aljasuló Csurkáról). Alkalmi verseik is nagyrészt amatőr színvonalúak (ezért találkozunk velük olyan ritkán, legfeljebb az összes művek függelékében). Megkockáztatom, hogy József Attila verse a spanyol földművesről (akit "kiterítenek úgyis", ezért hát miért ne legyen tisztességes) szintén nem több egy amatőr ötletnél, bár mély erkölcsi dimenzióval. Weöres igen gyakran játszott el a szavakkal, és szinte sportból talált ki egy lírai változatot a mindenki által ismert obszcén viccre ("lep is álom").

A fentiekre tekintettel én nem szégyellem magamat amatőr írónak hívni. Azaz: nem hazudok a pénzért (mint a bestseller-szerzők), puszta gondolatjátéknál többre tartom az irodalmat (szemben a krimik és a fantasztikus regények íróival), tartalmat akarok átadni (ellentétben a formával kísérletező avantgardistákkal), és magamnak sem hazudom, hogy nagyobbra vagyok hivatott (ahogy a dilettánsok teszik). Felmérem, mim van, és azzal gazdálkodom. Olyat írok, amilyet másoktól is szívesen olvasnék. Az irodalmi céhbe való bekerülés pedig egyáltalán nem foglalkoztat. Kritikusi elismerés és nyomtatott kötet helyett elég nekem az Internet, ingyen van, és gyorsan terjednek rajta a gondolatok. Ha valaki elolvas valamit tőlem, már nem éltem, nem irodalmárkodtam hiába. Ez a relatív népszerűség teszi elavulttá Szilágyi Zsófia megállapítását: "egy adott korszak irodalmi intézményrendszere, vagyis a szerkesztők, az írók akkor végzik jól a dolgukat, ha nem engedik közlési lehetőség közelébe a dilettánsokat, 'nyom nélkül' eltüntetik őket az utókor szeme elől." Az Internet korában már semmi sem tűnik el nyom nélkül. Minden szöveget megőríznek. Ha másutt nem is, az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal számítógépein.)

Utóirat: Amit az amatőr irodalomról irtam, az az amatőr publicisztikára is érvényes. Ez az írás is, bár egy sokakat érdeklő kérdést próbál meg értelmesen tisztázni, aligha illik bele egy rangos irodalmi folyóiratba. Túl hosszú, és talán szakszerűtlen is. Hát nem egyszerűbb feltenni a nem közölt olvasói leveleim weboldalára?

Ara-Kovács Attila és Magyar Bálint cikke (Az Európai Egyesült Államok és Magyarország; ÉS, 2015. jún. 12., 3. old.) egy brit lap tanulmányát ismerteti és aktualizálja Magyarországra. Az európai integráció egy centralizált, de emellett liberális szövetségi állam irányába indult el. A "nemzetek Európája" koncepció ennek antidemokratikus, helyi hatalmi érdekeket szolgáló alternatívája, amely megragad az államszövetség szintjén. A gazdasági, jogi és szociális problémákat azonban ez a köztes formáció nem képes megoldani. A közös valuta igazán csak egy közös gazdaságpolitika mellett lehet erős. Enélkül mások is olyan helyzetbe kerülhetnek, mint Görögország.

A közvélemény egy része idegenkedik attól, hogy a központ beleszólhasson az ügyek intézésébe, de ez az idegenkedés irracionális és manipulált. Az egységes Európában az állampolgárok érdekei hatékonyabban érvényesülhetnek. (Elég utalni a magyar állam által elvesztett számos perre. Úgy tűnik, Strasbourg jobban véd bennünket, mint Budapest.)

Lehet, hogy egy ilyen magas szintű integráció egyelőre csak elméleti lehetőség, de így is érdemes beszélni róla, érdemes elképzelni a részleteket.

Az Európai Egyesült Államokkal megvalósulhatna a közvetlen európai állampolgárság, azaz a státusunk nem függene a tagállam tagságától. (Magyarországot bármikor kizárhatják az EU-ból, vagy a kormány maga is kiléphet, és akkor az uniós tagságunk sok előnye elillan. Ugyanez a veszély fennáll Nagy-Britanniában vagy Görögországban. Mint a középkorban: akié a régió, azé a religió.) Nagyobb biztonságban éreznénk magunkat egy szövetségi államban.

A központosítás ellenzői nem gondolják végig az előnyöket. Mert ki nem szeretné, ha egy európai központi forrásból kapnánk a nyugdíjat? Ki nem tartaná a spórolt pénzét a nyugati bankokban, a helyi törvények által korlátozott, büntető adókkal sújtott leányvállalataik helyett? Ki nem nézne egy olyan európai tévét, olvasna magyarul európai lapokat, amelyekre nem vonatkoznának a magyar médiahatóság megszorításai? Ki nem szeretné, ha a kormány nem vehetné el a saját megtakarításainkat? Ki ne fizetne szívesebben adót egy közös európai adóhivatalnak (amelyik garantálná az áttekinthetőséget, és lehetőség szerint kizárná a visszaéléseket)? Egy egységes államban nem lenne probléma a civil alapítványok szabadsága vagy az egyházak önállósága. A közös pénzügyi és szociálpolitika a hazai bérek emelkedését is jobban elősegíthetné, mint az unortodox, szabadságharcos nemzeti. Talán még az egészségügyi ellátás színvonalát is jobban kiegyensúlyozná az egyes tagországok között.

Ez az egységesülés természetesen a legjobb esetben is egy hosszú folyamat. De Amerikában sem volt gond nélküli a szövetségi gondolkodásra való áttérés. Gondoljunk James Meredith fekete diákra, aki 1962-ben jogerős bírósági engedély után is csak úgy tudott belépni a Mississippi Egyetem területére, hogy Kennedy elnök - a szegregációs helyi törvényekkel dacolva - fegyveres oltalmat biztosított a számára. Vegyük úgy, hogy az egyes EU-tagországok megannyi Mississippi állam, és az Európai Unió az USA. Ott nem számít, hogy melyik államban élek (ha betartom a kisebb jelentőségű helyi törvényeket az autóvezetéssel, az alkoholfogyasztással vagy a fegyverviseléssel kapcsolatban). Bármelyik tagállamba is költözöm, amerikai állampolgár maradok. Ugyanezt szeretném megérni Európában is.

Majtényi László és Somody Bernadette alkotmánypolitikai vázlatától (ÉS, 2015. márc. 13.) érdekes vita bontakozott ki. Ehhez szeretnék hozzászólni - laikusként, de mégis érdekeltként. Mert az alkotmány nem csak a jogászoknak és politikusoknak szól.

Majtényiék javasolják, hogy "az alkotmánymódosításhoz legalább két, egymást követő parlament minősített többsége legyen szükséges". Nos, ma tanúi vagyunk annak, hogy hogyan működik ez a kétszeres minősített többség. Csak először kell győzni, "de akkor nagyon". A második kétharmadot már manipulációs módszerekkel is el lehet érni. Szerintem tehát az olyan alkotmány az ideális, amelyet később már nem lehet átírni, legfeljebb kiegészíteni, az eredeti szöveg szellemiségét megtartva. Ilyen alkotmány az Egyesült Államoké. Ehhez 1787 óta összesen 27 kiegészítést (amendmentet) fogadtak el. Közülük a legjelentősebbek a szólásszabadságról, a rabszolgaság eltörléséről és a nők választójogáról szólók. Az állampolgároknak erre kell esküt tenniük, és az iskolában is részletesen tanítják, ismerete része az amerikai öntudatnak. Nem lehetne nekünk is egy ilyen, csak a legáltalánosabb elveket magában foglaló, stabil alkotmányt alkotni? (Hogy a "gránit szilárdságúval" mi lett, azt láthatjuk, a napi érdekek szerint változtatgatott alaptörvény eleve nem lehetett tartós.)

Nekem a hatalmi ágak szétválasztásának modelljei közül is az amerikai tetszik a legjobban. A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom függetlensége biztosítja, hogy egyik sem nőhet a másik feje fölé. Majtényiék ellenben azt javasolják, hogy a "köztársasági elnököt a parlament válassza, ne legyen részese a végrehajtói hatalomnak". Szerintem éppen az elnök közvetlen megválasztása biztosítaná a függetlenségét a mindenkori parlamenttől, még az olyan kevert rendszerekben is, mint amilyen Franciaországban és Németországban működik. Jelenleg ez az elv csak annyiban érvényesül, hogy a pillanatnyi parlamenti többség által megválasztott köztársasági elnök hivatali ideje több parlamenti cikluson is átnyúlik. Hogy ez mennyit ér, azt láthattuk Schmitt Pál vagy Áder János esetében. (A probléma az 1990-es népszavazásig nyúlik vissza, amikor is a magyar nép annyira rettegett attól, hogy véletlenül a posztkommunista Pozsgay Imrét választja meg, hogy inkább egyöntetűen lemondott az elnökválasztás jogáról. Már nincs sem MDF, sem SZDSZ, de a kettőjük által javasolt államjogi szerkezet még mindig megvan.)

Vegyük észre, hogy a miniszterelnökségért felelős miniszteri poszt létrehozásával máris kvázi-prezidenciális rendszerben működünk. Áder Jánosnak nincs jelentős szerepe, Putyinnal is Orbán tárgyal (mint elnök az elnökkel). Csak arra kell vigyázni, hogy az államfői posztért ne indulhasson a miniszterelnök (mint ez a Putyin-Medvegyev párossal történt), hiszen ez a kormányzati hatalmának túlontúli meghosszabbítását jelentené.

A részvételi és képviseleti demokrácia kérdésében a Vázlat az utóbbi mellett teszi le a garast, illetve a kettő kombinációjában a népszavazásnak pusztán megerősítő szerepet szán. Itt meg kívánom jegyezni, hogy a parlamenti döntések visszacsatolásában a közvéleménykutatás is felhasználható. Ha nem is mutatná a teljes lakosság preferenciáit, jelzéseket mindenképpen adhatna. (És mindenképpen hitelesebb lenne, mint a manipulált "nemzeti konzultáció".)

Mi a baj a képviseleti demokráciával? A frakciófegyelem. Ma a képviselők elsősorban nem a saját választóiknak tartoznak felelősséggel, hanem a pártjuknak. A magam részéről megszüntetném a parlamenti frakciókat (azok minden előjogával együtt). Beszéljenek csak a képviselők a maguk, illetve a választóik nevében! (Az amerikai rendszerben a képviselők a választókerületüket képviselik, az országos érdeket képviseli az elnök.)

A vallásszabadságról azt írják Majtényiék, hogy az egyházak 2012 előtti jogi státusát kellene helyreállítani. Nekem az a véleményem, hogy a huzavona kizárólag a pénzről szól. Ha eltörölnék az egyházaknak automatikusan járó kedvezményeket, bárki létrehozhatna és működtethetne egyházat (az Országgyűlés beleszólása nélkül). A támogatásoknak pedig nem az egyház történeti múltjával, hanem a közhasznú tevékenységgel kellene összhangban lenniük. (Aki több jót tesz, az kapjon több pénzt. Az automatikus kedvezmények nélkül maguktól eltűnnének a "bizniszegyházak".)

A határon túli magyarokat Majtényiék szerint már nem lehet megfosztani magyar állampolgárságuktól, viszont az országgyűlési választásokon csak az országon belül élők vehetnének részt. Szerintem eleve értelmetlen volt a magyar nemzetiségűek felruházása magyar állampolgársággal. A nemzetállamok keretében megvédeni úgysem tudjuk őket, ezért inkább arra kellene törekedni, hogy az Európai Unió keretében mindenkit közvetlenül is megillessen az uniós jogvédelem - függetlenül attól, hogy a saját országában a többséghez vagy kisebbséghez tartozik-e. Optimális esetben akkor is, ha az adott állam kilépett vagy kizárták. (Ez az eshetőség egyre jobban fenyeget bennünket.) Egy ilyen, személyre szóló uniós állampolgársággal érezném magamat igazán biztonságban.