Sausic Attila logikai mutatványa ("Az emancipáció maszturbációja", ÉS, 2016. júl. 15.) annyira abszurd állításokat tartalmaz a feminizmusról és a gender elméletről, hogy akár paródiaként is fel lehetne fogni. De ha nem paródia, akkor legjobb esetben is provokáció, a lap olvasottságát növelendő (amire valójában a hetilap nem szorul rá).

A hímnem eredendő agresszivitását az állatvilágból örököltük, de a nemi ösztönnel együtt ezt is jórészt a társadalmi elvárás tartja életben. A férfiaktól életük végéig megköveteljük a "férfias" viselkedést (az orosz nyelvben a bátorságot ugyanaz a szó jelöli, mint a férfiasságot, azaz a bátor nő is "férfias"). A nők is olyan partnerre vágynak, aki mellett biztonságot remélhetnek. A baj az, hogy aki hajlandó erőszakkal védeni a saját nőjét, az hajlamos erőszakosan viselkedni a nővel és a gyerekeivel szemben is. Az agresszív viselkedés nehezen kontrollálható. Nem erőszakos, hanem okos partnert kellene választani. És ez féligmeddig meg is valósul. Kísérletek bizonyítják, hogy egy átlagos nő másfajta férfit tart vonzónak a házasságkötése előtt és az után. Megbízható férjet és apát keres, de szexuális partnerként már az alfa hím tetszik neki jobban. Nem lenne ezzel semmi baj, ha az alfa hím csak szexuális partner lenne. De gyakran ő lesz a születendő gyermek titkolt apja is, ami azt jelenti, hogy a fiú is örökli a biológiai apa agresszív hajlamait. Ha szelíd férfiaktól születnének a gyerekek, néhány nemzedék alatt kiküszöbölődne az erőszak az emberiségből. Lehet, hogy ezáltal gyámoltalanabbá és kevésbé innovatívvá válnánk, kevesebb lenne a műszaki újítás, de ez bőven megtérülne a kevesebb konfliktus és háború révén. A férfi hűtlenség és erőszak mellett leggyakrabban emlegetett érv ebben a cikkben is előfordul: "a gének minél szélesebb körben történő, akár erőszakos szétterítésére" vonatkozó vágy. De kérdezzük meg erről azokat a férfiakat, akik több, különböző családokban élő gyerekeik után fizetnek tartásdíjat! Vagy azokat a szexuális bűnözőket, akik a gének "szétterítése" után megölik áldozatukat. Ez egy olyan "vágy", amelyet már régen nem biológiai, hanem társadalmi, pszichológiai, elmekórtani tényezők tartanak életben.

A szerző valóságos fóbiát sugall a gender elmélettel szemben, ami képletesen kasztrálja a férfiakat. Ennek része a szexuális erőszak és a szexuális zaklatás összemosása. Az előbbivel szemben a jog minden eszközével fel kell lépni, meg kell védeni a nőket és a kiskorúakat, itt nincs is vita. (Megjegyzendő, hogy "szexuális erőszak" valójában nem is létezik, mert ami szex, az nem lehet erőszakos, ami erőszak, annak pedg semmi köze a szexhez. A szex konszenzus alapján történő, a kölcsönös örömszerzés való cselekvés.)

A szexuális zaklatás olyan terület, amelyen valóban sok a kérdőjel. Engem is többször megvádoltak vele. Egyszer azért, mert egy munkatársamat "becsaltam" a polcok közé, hogy ott dúdoljam el azt a dallamot, aminek a szövegére kíváncsi voltam, és közben ne zavarjuk a többieket. Egyszer azért, mert zuhogó esőben az autómmal fel akartam venni egy egyetemi végzettségű munkatársamat, aki ronggyá ázott a járdán, és állítólag ezzel a gesztussal azt jelképeztem, hogy utcai kurvának tartom. Egyszer azért, mert örömömnek adtam kifejezést, hogy a hölgy milyen csinos, szebb, mint amikor utoljára találkoztunk, és ezzel arra utaltam, hogy a külseje alapján ítélem meg. Egyszer egy élettársamat kedvesen átkaroltam, miközben a számítógéppel dolgoztam otthon, ő pedig azt mondta, hogy csak a nőt látom benne. Legutóbb akkor történt ilyen, amikor rátettem a kezem egy hölgy vállára, aki egy széket cipelő barátunk útjában volt, és a hölgy rám szólt, hogy ne érintsem meg. (A fentiekből is látszik, hogy nem tanulok, mert mindig a szociális ösztönömre hallgatok, nem jut eszembe, hogy ezt egy nő másképp értelmezheti.) De a legkirívóbb Clarence Thomas esete, aki kolléganőjének, Anita Hillnek kávézás közben megjegyzéseket tett a saját nemiszervére, és a hölgy feljelentése miatt nem akarták beválasztani a Legfelsőbb Bíróságba. Ha én lettem volna Anita Hill, biztosan megelégedtem volna egy rendreutasítással: "Ez nem érdekel, többet ilyen témáról ne beszélj."

A zaklatásnál tehát meg kellene különböztetni a tényleges sérelmet okozó eseteket a jelképes esetektől (amely utóbbiak a férfit jellemzik). Ha valaki bunkó, attól még nem kell börtönbe zárni. Monica Lewinsky is mondhatta volna Bill Clintonnak, hogy "bocs, de ezt most kihagyom". Nem hiszem, hogy emiatt bármilyen sérelem érte volna a Fehér Házban gyakornokként dolgozó nőt. A szexizmus fogalma nem lehet parttalan (ahogy a szerző fogalmazza meg félelmét). A nőket nem szabad alacsonyabbnak tartani (és ennek hivatkozási alapja egyre szűkül, hiszen űrhajóstól miniszterelnökig egy nőből ma már szinte minden lehet) - ha még a magyar Országgyűlésben nagy hiányosságok is vannak e tekintetben. A négyszemközt megfogalmazott kétértelmű megjegyzéseket, célzatos ajánlatokat, a bókot és udvarisakodást pedig meg kell tanulniuk kezelni a nőknek. Ezek semmiképp sem válhatnak bűncselekmény alapjául. (Érdemes lenne egy kísérletben azt is kipróbálni, hogyan viselkednének a férfiak fordított esetben, ha ők kapnának nem kívánatos kétértelmű megjegyzéseket, célzatos ajánlatokat. Arra tippelek, hogy ez csak az egójukat növelné.) Az erőszak kísérleténél is fontos mozzanat, hogy a sértett ellenáll-e. A szakértők rendre azt tanácsolják, hogy ne álljunk ellent (például rablásnál, gépeltérítésnél), és ebben van is ráció. De az az áldozat felelőssége, hogy kifejezze: nem akar részt venni a cselekményben. Az erőszakot vagy zaklatást megkísérlő férfinak tudnia kell, hogy a kiszemelt áldozat határozottan nem akarja a dolgot. A csábításból (és ennek része a túlzott vágyakozás is) ettől lesz erőszak vagy zaklatás.

Ha az aktus nem konszenzuson alapul, akkor már csak dokumentálni kell. Évtizedek óta híve vagyok a térfigyelő kameráknak. Ha olyan nő lennék, aki sejti, hogy a férje erőszakot akar elkövetni (mert például néhányszor már megtette), az első dolgom az lenne, hogy bekamerázzam és bemikrofonozzam a lakást. Abszurd következtetés, amivel a szerző zárja az írását, és egyben magyarázza a címadást, miszerint a feminizmus a női egyenjogúság, az egyenlő munkáért egyenlő bér kivívása után (hol, a vak komondorok országában?) új célként a közösüléshez vezető út korrekt formájának előírásával "nem csupán a nőket védelmezi, hanem önmagát is kielégíti". Én úgy gondolom, hogy az feminizmus megszűnéséhez egyetlen út vezet: a férfiak és nők tényleges egyenlősége, a párkapcsolatokon belüli erőszak kiküszöbölése. Ebben a feministáknak még sok tennivalójuk van. Nem elég a nőket védelmezni, fel is kell világosítani. Egy szabad társadalomhoz szabad férfiakra és szabad, öntudatos nőkre van szükség. Nincs mese, emberré kell válni.